Nyírbátor a megye délkeleti részén, a Nyírség szívében fekvő 14000 lakosú kisváros. Nyíregyházától mintegy 35 km-re fekszik, Nagykároly felől a DN F1 és a 4915-ös összekötő úton közelíthető meg.
A települést először 1279-ben említik a források, a Gutkeled nemzetség tagjai (a Báthoriak elődei) már ekkor birtokolták. A város a család birtokigazgatási központja és temetkezési helye lett. A települést egészen 1613-ig, Báthori Gábor erdélyi fejedelem haláláig a család birtokolta. Maga a település az ecsedi uradalom része volt így az Báthori Zsófia házasságával a Rákóczi család birtokába került, majd a Rákóczi szabadságharc után (1703-1711) a Károlyi család tulajdonába került. A település sokáig megtartotta a mezővárosi rangját, a környék kézműves központja volt, emellett fontos katonai, hajdúközpont is. Az 1872. évi közigazgatási átszervezéskor elveszítette városi rangját, amelyet csak 1973-ban kapott vissza.
Nyírbátor azonos nevű birtokos családja a XIV-XV. században udvarházat építtetett a településen. Írásos emlékekben először 1433-ban említik a Báthoriak rezidenciáját, a Krisztus teste nevű kápolna közelében, pontosan azon a környéken, ahol később a műemléki kutatások feltárták Báthory István erdélyi vajda által 1500 körül újjáépített várkastély maradványait. A várkastély a XVIII. századra már erősen romos állapotba került, használható részében magtárt hoztak létre. A Báthori Várkastélyt 2006-ban újjáépítették - ennek köszönhetően ma már látogatható -, hiszen ez a korabeli kastély egyetlen olyan részlete, ami felmenő falaiban középkori maradványokat őriz.
Báthori István erdélyi vajda az 1479-i nagy kenyérmezei győzelem emlékére nyírbátorban egy minorita kolostort alapított. A kolostor Petrasko vajda 1587-i támadását követően elnéptelenedett, a feldúlt és elhagyott épületegyüttest a XVIII. század első felében, Károlyi Sándor támogatásával, Kelemen Didák minorita szerzetes keltette új életre. Az egyhajós támpilléres templom, keleten nyújtott, sokszögzáródású szentéllyel zárul. Északon, ferences szokás szerint a szentélyhez, négyszögletű zömök torony csatlakozik. A templom déli homlokzatát háromlépcsős, karcsú támpillérek tagolják. Közöttük háromosztatú magas, csúcsíves ablakok helyezkednek el, melyeket változatos, halhólyagos-karéjos idomokból álló kőrácsok díszítenek. A kapu fölött, nagyméretű háromosztású, késő gótikus kőrácsozatú, csúcsíves ablak nyílik. A főpárkányt törtvonalú, alul két lizénapárral osztott barokk oromzat koronázza. Az eredeti belsőből csupán a hajót a szentélytől elválasztó csúcsíves diadalív maradt meg. Figyelemreméltó a templom barokk berendezése. A barokk fafaragás e remek emlékei egységes terv szerint kialakított alkotások. Az 1728-ban megkezdett kolostori számadáskönyv részletesen tudósít a berendezések készítéséről. A Krucsay-oltárt egy eperjesi, a fő- és két mellékoltárt egy lőcsei szobrász készítették, ez utóbbi valószínűleg azonos Strecius János Györggyel. A kifizetések 1730-1732 között történtek. A főoltár és a Pócsi oltár már 1729-ben, a mellékoltárok és a Passió oltár 1731-ben már helyükön állhattak. A szószék eredetileg a szentély déli falánál, a Pietà oltár közelében állt, csak az 1775-ös átrendezés során került mostani helyére. A sokszögű szószékkosár mellvédjét konzolokon álló csavart oszloppárok osztják fülkékre, melyekben a négy evangélista alakja foglal helyet.
Volt minorita rendházban ma a Báthori István Múzeum kapott helyet. Az 1749-ből fennmaradt részletes leírás szerint az újjáépített barokk kolostorépület négyszög alakban csatlakozott a templom északi falához, középen nagy, négyszögű udvarral. A sekrestyéhez merőlegesen kapcsolódó kelet szárny fából készült, s ezt a leírás réginek nevezi. Ennek folytatása képpen egy szintén réginek mondott, rövid, falazott kolostorrész következett. Ezekhez épült először az ideiglenes jellegű faépület. Mikor azonban az 1734-1744 között újonnan emelt és ma is meglevő kolostor elkészült, a toldozott és fából épített keleti szárnyra nem volt már szükség, s ezért azt 1749 után teljesen lebontották.
Nyírbátor plébánia templomát először 1326-ban említi egy oklevél. A mai református templom északnyugati sarka közelében nyolcszögű hajójú és sokszögszentélyű kápolna alapfalai bukkantak elő. A ma is álló templom építése 1484 táján már javában folyhatott, a XV. század végére a templom már állt. Az egyetlen hatalmas teremből álló épület keleten sokszögzáródású. A hajó délnyugati sarkához négyszögű kisméretű torony simul, északkeleti oldalához hajdan emeletes sekrestye csatlakozik. A templom egyetlen hatalmas tömbjét a magasba szökkenő támpillérek és a közöttük nyíló háromosztású, csúcsíves, tagolt kávájú ablakok lazítják fel. A homlokzat északon zárt. A lépcsőtorony mellet, a középtengelytől kissé északra eltolódva nyílik a pálca- és körtetagok fonadékából kialakított, gazdag csúcsíves kapu. Fölötte egy Báthori címert ábrázoló faragvány látható. Fent a kapu tengelyében széles csúcsíves ablak töri át a homlokzatot. Ma a templomba a déli oldalon lévő reneszánsz kettős kapun keresztül lehet bejutni, amely elé a XVIII. században oromzatos előcsarnokot építettek. A kapu kőlábazata gótikus stílusú, de a szemöldökpárkány és az oromzat keretének a kialakítása már reneszánsz elemeket hordoz. A szemöldök túlnyúlik a bejárat szélességén, két szélén a sárkányos Báthori címer látható, közöttük antikvabetűs felirat tudósít arról, hogy a templomot Szűz Mária és Szt. György tiszteletére, Báthori András fia, András saját költségével emeltette. A lófejes címerpajzsot sárkány és gyümölcsfüzér veszi körül. A faragvány alsó szélére az 1488-as évszámot vésték be. A belsőteret faloszlopokon nyugvó finom osztású hálóboltozat fedi. A szentélyzáródás kivételével a karcsú faloszlopokon mindenütt kétharmad magasságban szoborfülke nyílik, alján és tetején lépcsőzetesen kialakított gyámokkal. A boltozat kettőshornyú szarvasbordái szélesebb, egymást átmetsző szamárhátívekkel díszített, sokszögű gyámokról indulnak, majd pálmaszerűen ívelnek a magasba és belevesznek a hálóboltozat végtelen sejtrendszerébe. Kiemelt figyelmet érdemel a szentély déli falában álló hármas papi ülőfülke és az északi falon található szentségtartó-fülke, mindkettő a magyarországi reneszánsz művészet korai darabja, a firenzei iskola magas színvonalú alkotása.
A nyírbátori református templom a Báthori, majd később a Bethlen-család örök nyugvóhelyévé vált. István vajdát, a kenyérmezei hőst, ugyan a hagyomány szerint a minorita templomba helyezték örök nyugalomra, ez az elhelyezés ideiglenes lehetett, mert sírja a XVI. századtól kezdődően a mai református templomban van. A XV. század végére keltezett, vörösmárványból készült sírlap ma a templom egykori oltára helyén található. A sodronyinges, teljes lovagi páncélban ábrázolt életnagyságú férfialak brokát leplen és párnán nyugszik. Sarkantyús lábát kuporgó oroszlánra támasztja. A pallós alatt, késő gótikus pajzson a Báthoriak címere tűnik fel. Ugyancsak itt látható Báthori István országbíró és zsoltáríró XVII. századból származó kő szarkofágja is.
A templom eredeti berendezéséből két gyönyörűen faragott hátas padsor maradt meg, amelyek közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán, a másik a Báthori Múzeumban látható. Az egyik sor teljes, a másiknak viszont, gyámsorra támaszkodó íves, delfinekkel díszített párkányzata hiányzik. Az egyik 14, a másik 12 üléses. A hátas padsor előtt egy 11 üléses második sor húzódik. A padvégeket, az ülések elválasztását és a párkányzatot gazdag növényi és alakos faragott díszítés borítja. Az üléseket határoló voluták végeit rozetták töltik ki. Az első üléssor lábrészénél lévő tükröket valamint a hátsó padsor fejrészei mögötti mezőket változatos intarzia-berakásokkal díszítették. A növényi alakos, ornamentális jellegű sík díszítmények mellett a hátsó sorban puttó pár által közrefogott kandeláberen lebegő Báthori címer, négy különböző elrendezésű nyitott szekrényajtót utánzó tábla, és a merőleges rész első ülése fölött kazettás felirat látható. A felirat szerint a hátaspad készíttetői: Báthori György főlovászmester, István temesi ispán, a déli országrészek főkapitánya és András, szatmári és szabolcsi ispán. Ugyanakkor megadja az építés dátumát (1511) és készítőjének nevét (F. Marone). Ily módon a hátaspadok a firenzei Via dei Servi híres reneszánsz asztalosműhelyhez kapcsolhatók.
