A Szatmárnémetitől 35 km-re található város a megye második legnagyobb települése. A Csanálos-Vállaj magyar-román közúti határátkelő közelében, a Nagykárolyi homokhát északkeleti részén fekszik. 2002-ben 23.182 lakosból 54,33% magyar, 41,55% román, 2,25% német, 1,66% roma, 0,21% egyéb nemzetiségű volt. Közigazgatásilag Nagykárolyhoz tartozik még a tőle 7 km-re fekvő Szentjánosmajor.
A Nagykároly múltjáról tanúskodó régészeti leletanyag igen gazdag. Különösen a város délkeleti részén található egykori település, Bobáld területén került a felszínre számos bronzkortól a középkorig keltezhető lelet. A település első írásos említése 1213-ból származik, Karul formában. A Kaplony nemzetség birtokolta egykor, leszármazottjuk a Károlyi család, történelmük szorosan összefonódik Nagykároly város történetével. A 14. századtól a település a Károlyi család birtokának központjává vált, ahol 1482-ben erődített udvarház építésére kapnak engedélyt Mátyás királytól, ekkor a település már mezőváros (oppidum). A 16. században a hadi bizonytalanság miatt az udvarházat várrá alakítják. A 16.-17. században többször sarcolta török, majd később a kurucok és labancok is pusztítottak a városban. A Rákóczi-féle szabadságharc idején, a város és környéke újabb károkat szenvedett, a lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult. Károlyi Sándor, a Szatmári béke megkötése után elnéptelenedett birtokaira, így Nagykárolyba is, katolikus svábokat telepítetett. A 18. században a város népessége jelentősen megnőtt és etnikailag is összetettebbé vált. A svábok és magyarok mellett, mellett, románok és zsidók telepedtek le a városban. A Károlyi család jelentős politikai befolyással bírt Szatmár vármegyében, gyakran birtokolták a főispáni rangot a család tagjai, és nekik köszönhetően lett évszázadokra Nagykároly Szatmár vármegye székhelye.
A katolikus hit terjesztésében is buzgólkodó Károly család a 18. században templomot és iskolát építetett a sváb telepeseknek, valamint papokat és szerzeteseket hozatott a római katolikus hívek hitének gondozására. Ebben a században épült meg a vármegyeháza, a római-katolikus templom mellett a református, a rutén és román görög-katolikus templomok, valamint ekkor alakultak meg a városban a céhek is. A hivatalos városi rangot csak 1848-ban nyeri el Nagykároly, addig az uradalom részének számított. 1876-ban rendezett tanácsú város címet nyerte el. A természeti csapások sem kímélték a várost, hatásai évtizedekre visszavetették a város fejlődését. Ezen a vidéken ritka jelenségnek számító földrengés 1834-ben nagy károkat okozott, majd 1836-ban egy tűzvész pusztított. 1887-ben a város nagy része ismét a lángok martalékává vált. A város mai arculata a tűzvész utáni újjáépítéskor alakult ki. A 19 század második felét a közlekedés fejlesztése jellemezte, előbb 1871-ben a Debrecen - Szatmár vonal, majd 1887-ben a Zilahi vasútvonal épült ki. 1889-ben megalakult az „Ecsedi láp-lecsapoló és Szamos balparti árvíz-levezető és belvíz-szabályozó társulat" gróf Károlyi Tibor elnökletével, melynek célja a láp lecsapolása, egykori székhelye ma a rendőrség épülete.
Az első világháborút lezáró békeszerződés alapján Romániához csatolták, 1926-ban történt közigazgatási átszervezés során elveszítette megyeszékhely rangját és Szilágy megyéhez csatolták a környező településekkel együtt. 1944 októberében a város közelében zajlottak az utolsó összecsapások, Románia területének felszabadításáért. A város felszabadulásának napja, október 25, később a Román Hadsereg hivatalos napjává vélt. A második világháború a város etnikai szerkezetét is megváltoztatta, zsidók és németek estek áldozatul a deportálásnak illetve a kollektív bűnösség elve alapján elrendelt orosz munkaszolgálatnak.
Az 1968-as közigazgatási reform során Nagykárolyt az újjászervezett Szatmár megyéhez csatolták, a környező falvakkal együtt. A kommunizmus évtizedeinek iparosítási politikája Nagykárolyt is elérte, számos ipari egységet hoztak létre ebben az időszakban, elsősorban az élelmiszer- és textilipar területén, de, a szatmári Unió gyár egy részlegének idehelyezésével, a nehézipari is megjelent. Az ekkor létesített vállalatok mára már nem működnek vagy átalakultak. Manapság több évtizede létező élelmiszeripari egységek és újonnan alakult vegyes vállalatok a város legfontosabb ipari egységei. 1995-től a település elnyerte a megyei jogú városi (municípium) rangot.
A város híres szülötteire szobrok illetve táblák emlékezetnek. Itt született 1530 körül Károli Gáspár, az első magyar bibliafordító, szobra (Deák Árpád műve) a református templom bejárata mellett található. A központban áll Petőfi Sándor költő és Kaffka Margit írónő (Deák Árpád műve) szobra. Kaffka Margit írónő ebben a városban született, szülőházát emléktábla jelzi. A központban található Avram Iancu mellszobra, melyet 1994-ben lepleztek le. Az 1944 október összecsapások emlékére városközpontban 1964-ben felavatták a román katona emlékművét, Vida Géza munkáját.
A város központját a Károlyi kastély és a hozzá tartozó 10 hektáros védett dendrológiai park uralja. A jelenlegi kastélyépület az 1794-ben épített kastély átalakítása révén jött létre, 1894-ben Károlyi István lovagvárrá alakítatta. A kastély jelenleg több városi kulturális intézményeinek ad otthont: múzeum és könyvtár. Az utóbbi időben elnyert projektek segítségével esély mutatkozik arra, hogy a kastély a környék egyik legfontosabb turisztikai létesítményévé váljon.
Jelentős műemléki értékkel bír, Szatmár megye legszebb barokk épületeként emlegetett, 1769 és 1779 között épült, Kalazanci Szent József római katolikus templom. Szintén barokk stílusban, 1758-ban épült Szt. Mihály és Gábriel arkangyal ortodox templom, mellette áll az 1737-1739 között épült Szt. Mihály és Gábriel arkangyalok tiszteletére szentelt görög-katolikus templom is az egyik legrégibb kőből épült keleti rítusú templom a megyében. Barokkos református temploma 1746-1752 között épült, tornyát pár évtizeddel később illesztették hozzá, ám a 20. század elején mind külső mind belső díszítőelemeit jelentősen átalakították. Az egykori vármegyeházát az 1834-es földrengés után újjá kellett építeni, jelenleg a Iuliu Maniu iskolaközpontnak ad otthont. Falán emléktábla található, Szatmár vármegye jegyzőjeként itt dolgozó Kölcsey Ferenc emlékére. Egy másik tábla Iuliu Maniu 1919. április 25-i látogatásának állít emléket. Az 1887-ben épített egykori Piarista gimnáziumban ma a Mezőgazdasági Szakközépiskola működik. A híres gimnázium jeles tanulói között volt: Ady Endre költő (emléktábláját az iskola falán helyezték el), Aurel Popp festőművész, Jászi Oszkár társadalomtudós (Nagykároly szülötte), Simion Bărnuţiu történész, politikus (az épület előtt szobra áll). Az egykori, Ybl Miklós tervei alapján újjáépített „Arany Szarvas" fogadó irodalomtörténeti vonatkozásaiért érdemel figyelmet: itt ismerte meg Petőfi Sándor későbbi feleségét Szendrey Júliát. A városiak és a városba érkezők szórakoztatására szolgál a termálstrand és a város déli részén található szőlős, melynek telepítése ugyancsak Károlyi Sándor nevéhez fűződik.
Nagykároly municípiumhoz tartozik a tőle délre fekvő Szentjánosmajor (Ianculeşti) település. Az első világháborút követő földreform során hozták létre, Kolozs megyéből érkezett móc telepesekkel. Ortodox temploma 1937-ben épült, védőszentje Szent György. A 2002-es népszámlálás szerint 401 lakosa volt.
